Kiküldött munkatársunk, M.S., beszélgetett a határsztáni Emlékmű Hivatal vezetőjével, aki íróasztalánál emlékezett az elmúlt két évtized változásaira. Szobrában él a nemzet, mondtuk, de mi legyen a múlt gyászos örökségével?
A Népek Nagy Halmazata, amelynek Határsztán is része volt, egyik napról a másikra eltűnt, mint a hó olvadáskor, maradt utána számtalan emlékmű, szobor, talapzat, dombormű. Lebontani valamennyit? Ő lehajtott fejjel bandukolt az utcákon, egyre a kiúton elmélkedett.
A fő kihívást a nemzet Kobzosának megörökítése és minél több helyen való elhelyezése jelentette. De miből? És jött ő! Mi lenne, ha a homlokos Len-ing szobrokat alakítanák át. Gyönyörű talapzatok álltak rendelkezésre: a gránit az ércnél is maradandóbb, szajkózták régen. Le sem kellene venni Len-ing-et, akit legtöbbször szélfútta felöltőben, zakóban ábrázoltak, sildes sapkája a fején vagy a kezébe gyűrve. Mennyire hasonlít a mi Kobzosunk és Len-ing: ugyanaz a hatalmas homlokú kopaszodás.
A Len-ing szobrokról levágjuk a fejet és rátesszük a Kobzosét. Ki venné észre a cserét? Len-ing jövőbe mutató jobbkarját leengedjük a test mellé. Először megdöbbentek, ám hamar megértették, a megoldással a határsztánság lényegét érvényesítik. Az elmúlás ellen nincs orvosság, legalább a helyzetből hozzuk ki a legtöbbet. A vereség az erősségünk, a bukásból mindig gyarapodtunk, területileg is, másként is.
Országos mozgalom bontakozott ki szoborcserére, átnevezésekre, ezekre mindig akadt pénz, bár a lakosság amúgy nélkülözött. Egyes települések nem engedték felszámolni Len-ing emlékművüket, s a hatalom nem erőltette a bontást - kerestek egy teret és felállították a Kobzos szobrát. Nem kötötték a helyiek orrára, hogy ezek máshonnan áthozott Len-ing-ek. Amúgy a parlament épületének falán is meghagytuk az emléktáblát a vezér örökös tagságáról.
