Viccbeli eset, nehezen hihető, de dokumentált. Mert a rémült gazdi állatorvoshoz vitte az ugató alanyt, egy hétköznapi, egyenszürke cirmos macskát. Az (igen jónevű) állatorvos elmondása szerint, melyhez igen nehezen jutottunk hozzá, a cica először csak nézett, a rendelő idegen, hideg fényű környezetében, s lapított, ahogy illik. Majd rövid morgással közölte neheztelését a helyváltoztatást illetően. És, amikor rájött, hogy ő, a szerény lény a tárgya legalább három szempár szúrós figyelmének, vakkantott, morgott egy kicsit és végül, ugatásra vetemedett, vagy inkább fanyalodott, vagy bátorkodott talán, a jobb megértés végett. A hatás, természetesen lenyűgöző és azonnali volt, a jelenlévő két- és négylábúakat tekintve: az állatorvos és asszisztense hátrahőkölt s két, addig pórázvégen csendesen pihenő eb veszett csaholásra fakadt, s közben maga alá vizelt.
Azt mondják, az ember, ha muszáj, gyorsan reagál a váratlan eseményekre, hát itt nem ez történt. A gazdik dermedten bámulták a parttalanúl szétterülő, halványsárga tócsákat. A kutyák (egy tacskó és egy terrier) úgyszintén. S mintegy nyomatékul, az egérfogásra szakosodott négylábú még körbeugatta a megkövült közönséget.
Ez volt a cirmos utolsó szava (?!), mert az egyik kutya (nevét homály fedje), egybe nem hangzó tanúvallomások szerint a tacskó, kitépte pórázát a gazdi tehetetlen markából, s elindult (rohant) hogy helyreállítsa a természet rendjét, egy ugrással (lásd: salto mortale) a cirmos nyakán termett. Rövid morgás, majd reccsenés hallatszott a sűrű csendben. A morgás származhatott a a támadótól, vagy a más nyelven beszélő áldozattól, akár, de a reccsenés csak a macskától, mert az ő nyaka tört el, a villámgyors küzdelemben.
Fityegő fejű, még ki nem hűlt tetemét a vígasztalan, idős hölgy betette a macskaketrecbe, az állatorvos néma segédletével. A gyilkos nem morgott, nem ugatott, engedelmesen visszatért a gazdi lábai közé, mint olyan, ki mit sem vétett. Parancsra tettem kérem, a Természet parancsára! Mert olyan macska nemis kell, ki más nyelven beszél!
